Egy tucat aktivista próbálta megakadályozni tegnap, hogy elárverezzenek egy 55 négyzetméteres lakást a XX. kerületben, ahol egy nyolc hónapos terhes anyuka és a 14 éves gyermekét egyedül nevelő nővére lakik. A megmozdulást a Magyar Szociális Fórum szervezte, amelyen az érintettek közül csak a 33 éves kismama vett részt, 43 éves nővére nem tudott elkéredzkedni a munkából.

A végrehajtó a terhes anyuka előtt, a folyosón nyitotta meg az árverést. A tartozásuk 20 millió forint, és semmilyen részletfizetési lehetőséget nem kaptak. A Nemzeti Eszközkezelő is visszautasította őket. "Sem kép-, sem hangfelvétel készítéséhez nem járulok hozzá" - mondja a bírósági végrehajtó délelőtt 11 órakor az ügyvédi iroda ajtaja előtt, egy pulpitusnál állva. A szűk folyosón több tucat ember, köztük a terhes anyuka várja feszülten, eladják-e a lakást. "Nem meri vállalni az arcát?" - kérdi az egyik aktivista, amire a végrehajtó felszólítja, hagyja el a helyszínt, mert zavarja az eljárást. Majd elhangzik a vérfagyasztó mondat: "az árverést megnyitom". A jelenlevők szólni sem tudnak, nem értik, hogy indulhat meg a licit, elvégre egy irodaház folyosóján állunk. Felvetődik bennem a kérdés: tényleg így kell eldőlnie, hogy utcára tesznek-e egy várandós asszonyt, egy-két héttel azelőtt, hogy megszülné gyermekét? "A lakás 1/1 tulajdonú hányada kerül értékesítésre, és azonnal beköltözhető" - folytatja az öltönyös, és lassan mindenkiben világossá válik, nincs kegyelem, aki nem fizet, azt utcára teszik, senkit nem érdekelnek a magyarázatok. "Kilencmillió 180 ezer forint a kikiáltási ár" - egy újabb képkocka ebben a rémálomban - "az árverési előleg 918 ezer forint, aki ezt kívánja letétbe helyezni, az befáradhat az irodámba". "Van ilyen?" - fordul a végrehajtó a megdöbbent aktivistákhoz, és miután senki nem jelentkezik, megismétli: "szeretne valaki ajánlatot tenni az ingatlanra?". "Nem fáj a fogunk egy elesett asszony lakására" - érkezik a válasz, amely felbátorítja a jelenlevőket, egymást követik a megválaszolhatatlannak tetsző kérdések. "Hát nincs magukban emberség?" - az egyik a sok közül, egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni, hogy érdemi válasz nélkül marad minden segélykiáltás, a tiltakozók egyre ingerültebbek, félnek, hiába jöttek ma ide. "Megállapítom, hogy az árverési vevő a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara honlapján tett érvényes ajánlatot, a személye azonban nem nyilvános" - zárja az eljárást az ügyvéd, és távozik, bezárja maga mögött az ajtót. "De most fog megszületni a gyermek!", a kérdéseket indulatos bekiabálások váltják fel, amelyeket viszont már felfog az bezárt ajtó. Délelőtt 10 órakor még több a rendőr, mint az aktivista, alig fél tucat ember fagyoskodik a néhány fokos hidegben a drapp téglaborítású, újépítésű irodaház előtt, amelyben a végrehajtó iroda mellett egy zálogfiók is működik. Átellenben egy katolikus templom, "talán nem ártana benézni", mondja egy férfi, utalva arra, hogy a döntéshozóktól nem várható segítség. "De a kormánynak se", replikázik gyorsan a társa, "lenne mivel elszámolniuk", fűzi hozzá kis szünet után. Időközben kifeszítik a molinót, "munkát, békét, biztos megélhetést", olvasható rajta, de a kisebb táblák is előkerülnek, "politikátok = fagyhalál és öngyilkosság"; utóbbiakat a földre fektetik, az épület felé fordítva a feliratokat, hogy ha esetleg kinézne valaki, eljuthasson hozzá az üzenet. A tiltakozás szervezőjét, Simó Endrét, a Magyar Szociális Fórum alapító-szervezőjét keresem, ott áll a molinó egyik végénél, kezében a ponyvával, majd arról érdeklődöm, bejelentették-e a megmozdulást. "Mi nem demonstrációt szerveztünk, hanem egy emberi kiállást" - magyarázza -, "meg akarjuk akadályozni ezt az árverést, hogy ne vegyék el a nyolc hónapos terhes kismama és a gyermeket egyedül nevelő nővére otthonát". "Így be fogják vinni a kapitányságra" - mondom neki, amire rezignáltan csak annyit felel: "akkor bevisznek".

Nem sokkal 10 óra után oda is mennek hozzá a rendőrök, igazoltatják, és felszólítják, hogy hajtsák össze a molinójukat, és szedjék fel a földről a kis transzparenseket is, mert a megmozdulást nem jelentették be a rendőrkapitányságon. Simó nem ellenkezik, átadja a kért iratokat, és elmondja, miért jöttek. "Egy szerencsétlenül járt család miatt vagyunk itt, akik egész életükben keményen dolgoztak, és fizetnék is a tartozásukat, ha lenne lehetőségük. Nem engedhetjük, hogy még a kilakoltatási moratórium előtt utcára tegyék őket". Végezetül elmondja: eleget tesznek a hatóság kérésének, eltüntetnek minden transzparenst, de a helyszínről nem mennek el, megvárják az árverést, és be fognak menni az épületbe. "Én anyaként vagyok itt" - mondja a fórum egy támogatója, miután arról kérdezem, miért vesz részt a tiltakozó akcióban. "Egy várandós anyukának nyugalomra lenne szüksége, és őrület, hogy ennek az asszonynak most amiatt kell rettegnie, hogy bármelyik pillanatban az utcára kerülhet. Arra kéne figyelnie inkább, hogy mit eszik, mit iszik, és hogy ne erőltesse meg magát. Mondja, hány beteg gyermek születik azért ma Magyarországon, mert a kismamák nem tudtak kellő figyelmet fordítani a szívük alatt hordott kicsire? Az Isten szerelmére, egyszerűen nem lehet ilyet csinálni!" - fakadt ki az asszony, és a beszélgetésünknek végül a tiltakozás szervezője vet véget, 11 óra van, felmegyünk az emeletre.

"Te hagytad volna az apánkat frissen amputált lábbal az utcára tenni?" - szegezi nekem a kérdést az árverés előtti estén a kismama, és mivel képtelen vagyok bármit is mondani, elveszek egy papírt az ebédlőasztalon szétterített dokumentumkötegből, hátha megértem, mi magyarázza a kálváriájukat. Teával, kávéval, szörppel kínálnak, és sorra vesszük a történteket. A bajok nem most kezdődtek. Édesapjuk, aki tavaly, két héttel azután halt meg, hogy az idősebb testvér elvesztette az állását, óriási adósságot halmozott fel, amelynek nagy része közüzemi tartozás volt. A férfi éveken keresztül nem fizette a számláit, és a közszolgáltatók csaknem több millió forintot követeltek rajta. Fizetni persze nem tudott, a munkahelyéről elküldték, nem sokra rá pedig a lábát is amputálni kellett. Ugyanakkor a gyermekei albérletben laktak, nem tudták volna magukhoz venni, így a testvérek elhatározták, hitelt vesznek fel, hogy ne árverezzék el a lakást. A pénzt megkapták, kilencmillió négyszázezer forintot, a kölcsönt azonban svájci frank alapon vették fel, és az árfolyamváltozás az ő életüket is megkeserítette. Az összetartozásuk most több mint húszmillió forint. Ám nem csupán az egyre tragikusabbá váló kamatok okoztak gondot; a hitelfelvételt követően nem sokkal elhunyt az édesapa, aki után szörnyű állapotban maradt a lakás. A konyhában csótányok futkorásztak, a falakra magasan kúszott fel a penész, a hálószoba ajtaja pedig olyan korhadt volt, hogy pöccintésre bedőlt volna. Ráadásul a lakást kéretlen vendégek is látogatták, ameddig az apa ott lakott, egy-két hajléktalan is megaludt néha a bejárati ajtó előtt.

A szörnyű körülményeket súlyosbította a családfő egykori szenvedélye: összegyűjtött minden limlomot, amit a környéken talált, amiért a pince és a lakás egyes sarkai lényegében szemétdombbá lettek. A testvérpár volt az, aki a férfi halála után lakhatóvá tette a szobákat, falat bontottak, parkettáztak, tisztasági festést csináltak, és új bútorokat is vettek, mert az örökségből semmi nem volt használható. "A fürdőszobát és a vécét kéne még újracsempézni, de úgy beszéltük meg, addig nem kezdünk hozzá, amíg nem biztos, hogy mi lesz velünk" - mondja a nővér, de az utolsó szavakat már csak ő hallja, hangját szétbontja a zokogás. "Gyere, körbevezetlek" - ajánlja, és ahogy felállunk, kicsit megnyugszik, teával, kávéval kínál, végül a múlt hónapok, a felújítási munkák felidézése oldja fel teljesen. "Elképzelni sem tudod, mi volt itt" - és ahogy a hajdani állapotról mesél nevetve, állítása igazolódik, valóban nem tudom elképzelni, hogy ezt a szép, tiszta, rendezett otthont néhány éve még lomtárként használták. Megkérdezem tőlük, hogyan telt az elmúlt hét, amire az idősebb asszony úgy válaszol: "én a lelkemet kisírtam, a húgom szintén, de ő még aludni sem tud". Alig néhány órát pihent csak az utóbbi napokban, és így jár be dolgozni, közmunkás, és 32 ezer forintot kap a munkájáért. "Én nem akarok panaszkodni" - zárja szavait az idősebb testvér -, "soha nem koldultam, és tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Mi is cipeltük, amíg tudtuk, tisztességgel, és soha nem vártunk senkitől semmit. Csak most már nem nagyon bírjuk."

Eladták-e az ingatlant?

"Egyelőre nem tudjuk, érvényes volt-e az árverés, a helyszínen ugyanis egyetlen ajánlattevő sem jelent meg" - kommentálta az eseményeket Barabás Gyula, a Széchenyi Hitelszövetség elnöke, majd hozzátette: az eredményről csak az érintettek, illetve az érintettek meghatalmazottjai értesülhetnek.Tegnap este lapunk megkereste a családot, de ők gyakorlatilag semmit nem tudtak a lakásuk jövőjéről. Miután a családnak nincs pénze jogi segítségre, a Magyar Szociális Fórum több ügyvéddel is felvette a kapcsolatot, elvállalnák-e a képviseletüket, illetve hogy átnéznék-e a múlt években felgyülemlett dokumentumköteget.

Alexa György, az MSZP XVII. kerületi elnöke lapunknak elmondta: jogászokból és politikusokból egy külön team jött létre a támogatásukra. Ha más nincs, önkormányzati szociális bérlakást fognak biztosítani a családnak, de ő úgy véli, érvénytelen volt az árverés.